Oldalmenü
Naptár
Szavazás
Mit csinálsz az oldalon?
Szart sem...
Olvasgatok
Zene ezerrel
Egyéb menüpont
Mindent

 

Köszöntök mindenkit, elindult! Íme az AC/DC menüpont közkívánatra!

 

 

Higway to hell

 

 

A zenekar rövid története

Kezdetek

Az skót Young család 1963-ban úgy döntött, hogy elhagyja otthonát és Glasgowból áttelepül az ausztráliai Sydneybe. William és Margaret Young nyolc gyermekük közül hetet magával vitt, közöttük volt az ekkor mindössze tíz esztendős Malcolm és a nyolc esztendős Angus is. A családból először az egyik idősebb testvér, George alapított zenekart The Easybeats néven, Johannes Jacob Hendrickus Vandenberg-gel (ismertebb nevén: Harry Vanda). Hamar komoly sikereket értek el, ám 1970-ben a csapat feloszlott. Sikereik nagy hatást gyakoroltak Malcolmra és Angusra, akik így szintén a zenészi pályát választották. Először Malcolm ragadott gitárt, majd ezt látva Angus is csatlakozott és nekilátott elsajátítani a gitározás alapjait.

Malcolm első együttese, amelyhez 1971-ben csatlakozott, a Velvet Underground volt (ez nem a Lou Reed-féle Velvet Underground). Angus, akár csak bátyja, 15 éves korában felhagyott iskolai tanulmányaival és nyomdászként kezdett dolgozni egy magazinnál. Eközben megalakította élete első együttesét Tantrum néven. Itt szerezte első hivatásos zenészi tapasztalatait. 1973-ban a Velvet Underground feloszlott és Malcolm elhatározta, hogy létrehoz egy olyan csapatot, amely egyfajta keményebb, feszesebb hangzású, boogie alapokon nyugvó rockot játszik majd. Az ötlet megvalósításába bevonta öcsét, Angus-t is, továbbá basszistának Larry Van Kriedt, dobosnak Colin Burgess és énekesnek Dave Evans állt be a csapatba.

Már csak olyan nevet kellett találni az együttesnek, amely rövid, könnyen megjegyezhető és híven tükrözi az általuk képviselni kívánt elektronikus hard rock-ot. Végül is az AC/DC nevet Malcolm és Angus egyik leánytestvére, Margaret adta a zenekarnak, aki a történet szerint egy varrógép hátoldalán olvasta ezt a számára jól csengő feliratot. Feltételezhetően nem tudta annak pontos jelentését, de helyesen ráérzett arra, hogy valami elektromossággal kapcsolatos jelölés lehet. Az új csapat első hivatalos fellépése 1973. december 31-én volt Sydney-ben, egy Chequers nevű klubban.

Út a csúcsra

1974-ben megkezdődtek a koncertezések mialatt számtalan tagcsere történt. A dobos, Colin Burgess helyét sorban foglalta el Noel Taylor, Peter Clack, míg Larry Van Knedt basszistát Neil Smith, majd Rob Bailey váltotta fel. Ekkoriban szinte kizárólag feldolgozásokból állt a zenei repertoár. Chuck Berry, Beatles, Rolling Stones slágereit játszották, majd februárban, Sydneyben, az Albert Studios-nál rögzítette első saját szerzeményeit a zenekar. Két dalt vettek fel, a Can I Sit Next To You Girl-t és a Rockin' In The Parlour-t, a producerek Harry Vanda és George Young voltak. A dalokat júliusban adták ki az Albert Records, illetve Új-Zélandon a Polydor gondozásában, továbbá ekkor készült el a csapat első videoklipje is.

A zenekar története során előfordult tagcserék közül a legfontosabb 1974 szeptemberében történt. Dave Evans teljesítményével a többiek egyre elégedettlenebbek voltak, és még az aktuális menedzser is elszámolási vitába keveredett vele. Ekkoriban tűnt fel a színen egy bizonyos Ronald Belford Scott, aki éppen sofőrként dolgozott a zenekarnak és Young-ékhoz hasonlóan egy skót bevándorló család gyermeke volt. Noha korábban már néhány együttesben (The Spektors, The Valentines, Fraternity) próbálkozott zenei tehettségét megcsillogtatni, mint dobos és, mint énekes, de igazi sikert ezidáig nem ért el. Néhány meghallgatás után az AC/DC gerincét alkotó Young testvérek úgy döntöttek, hogy Scott legyen az új énekes.

Az új felállásban a csapat új lendületet is kapott. Malcolm vezéregyénisége, Angus őrült kamaszos gitárjátéka, valamint Bon Scott "fenegyerek" stílusa kitűnő kombinációnak bizonyult. A banda ekkor még csak néhány nagyváros (Adelaide, Melbourne, Sydney) piszkos, füstös mulatóiban lépett fel, de lépésről lépésre, koncertről koncertre egyre nagyobb hírnévre tettek szert.
A siker arra késztette őket, hogy már novemberben felvegyék a csapat történetének első nagylemezét. A felvételek mindössze tíz nap alatt lezajlottak, majd Ausztráliában, 1975. február 17-én megjelent az első AC/DC nagylemez. A High Voltage azonnal sikert aratott. Maga az album és arról az első dal, a Baby Please Don't Go márciusban felkerült az ausztrál slágerlistára. Közben a csapat felállása is stabilizálódott, amikor januárban Phil Rudd lett a dobos, márciusban pedig Mark Evans a basszista.
Az AC/DC menetelése töretlen volt. Márciusban ? történetük során először ? televíziós műsorban léptek fel. Az ABC tévécsatorna, azóta legendássá vált Countdown-című műsora adott lehetőséget Ausztrália majdani legjelentősebb zenekarának, hogy szélesebb közönség előtt is bemutatkozzon. Néhány hónappal később a High Voltage aranylemez lett, Melbourne-ben pedig a legjelentősebb könnyűzenei előadóvá léptek elő.
Júliusban már a második nagylemezüket vették fel, amely az év végén T.N.T.-címmel került a boltokba. Közben a High Voltage eladási mutatói az egekbe szöktek és még az év vége előtt elérte a háromszoros aranylemez címet.
Az 1976-os év ott kezdödött ahol az előző befejeződött. A második album is kasszasiker. Több mint 100 000 példányban adtak el belőle a kiadását követő néhány hónapban. A már országos hírnevű AC/DC bárhol is lépett fel, a siker garantált volt, de Ausztrálián kívül még jószerivel teljesen ismeretlenek voltak. Adott volt tehát Michael Browning menedzsernek a feladat; a csapat bemutatása az egész világnak.

Irány Európa

A nagyratörő terv első lépése az öreg kontitnes meghódítása volt. Browning szerződést kötött az amerikai Atlantic Records-szal, mely szerint ők fogják a csapat zenei anyagait kiadni Európában. Az üzleti háttér elsimítása után 1976. április elején az AC/DC Londonba érkezett ahol az éppen divatos zenei irányzatok közé remekül beilleszkedett a távolról érkezett csapat egyéni és újszerű stílusa. Először csak óvatosan mutatták be őket a londoni mulatók közönségének, majd a sikerek láttán egyre bátrabban vállaltak mind több fellépést. Május 14-én aztán megtört a jég. High Voltage címmel megjelent Londonban az első Ausztrálián kívüli albumuk. A cím ugyan azonos volt az egy évvel korábban, Ausztráliában megjelent albuméval, de a tartalmát az első két nagylemez anyagából válogatták össze. Ezt követően még bő két hónapig turnéztak az Egyesült Királyságban. Majd az angliai bemutatkozás és meglehetősen pozitív fogadtatás után több európai turné következett. Ennek keretében felléptek Svédországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Németországban, Franciaországban és még Ausztriában is.

Miközben a csapat már hónapok óta Európában népszerűsítette magát, gondolt az otthonmaradt meglehetősen széles rajongói táborára és egy új stúdióalbummal kedveskedett nekik. A Dirty Deeds Done Dirt Cheap felvételei még márciusban megtörténtek és szeptemberben, Ausztráliában és Új-Zélandon ki is adták.
Decemberben a csapat visszarepült Ausztráliába, hogy ott folytassa az új album népszerűsítését. A hazai rajongók nyolc hónap távollét után úgy fogadták a zenekart, mint hódító hősöket. Aztán még ebben a hónapban, hogy az időközben szintén népesre duzzadt európai AC/DC fanatikusok se maradjanak kedvencük nélkül, Londonban is kiadták a Dirty Deeds Done Dirt Cheap-et, ám ez a verzió nem tartalmazta a Jailbreak és a R.I.P. (Rock in Peace) című dalokat. Ezek helyett a T.N.T.-ről a Rocker került fel, és egy korábban még ki nem adott szám, a Love At First Feel.

Még a feszített tempó sem ment az alkotói kedv rovására. 1977 elején, a sűrű koncertprogram alatt lezajlottak a következő album, a Let There Be Rock stúdió munkálatai, majd márciusban, Ausztráliában megjelent.

Michael Browning nagyratörő terve, miszerint az AC/DC-t meg kell ismertetni a világgal, Ausztráliában és Európában bevált. Sőt! Minden korábbi elképzelést felülmúlt. Természetesen nem is akartak itt megállni, volt még egy igen jelentős piac, ami kiaknázásra várt, ez pedig az USA. Már 1976 szeptemberében megjelent az amerikai lemezboltokban a brit kiadású High Voltage ám nem volt komoly visszhangja. 1977 elején láttszott elérkezettnek az idő, hogy megtegyék a következő igen fontos lépést a világhírnév felé vezető úton. Közben azonban Mark Evans személyes okokból kilépett a zenekarból. Helyét májusban viharos gyorsasággal Cliff Williams foglalta el, aki azóta sziklaszilárdan az AC/DC basszistája.

USA

Még a tervezett turné megkezdése előtt megjelent amerikában is a Let There Be Rock. Három hónappal az ausztrál kiadás után, de négy hónappal az európai előtt. A csapat első USA-beli turnéja az ország déli partvidékén, nyáron kezdődött és ? megszakítva néhány európai fellépéssel ? télen fejeződött be. Floridában volt a legnagyobb koncert, itt 13 000 embernek adtak koncertet a Hollywood Sportatorium-ban. Az első, országot átszelő turné során az apró kluboktól egészen a hatalmas stadionokig a legkülönfélébb helyeken léptek fel. A sorozat csúcsa a New York-i Palladium-ban és a CBGB's klubban volt. Az előbbi helyen használt Angus első ízben vezeték nélküli gitárt.

Október 14-én, hosszú késlekedés után végre megjelent Angliában is az év elején felvett Let There Be Rock, amely a brit slágerlistán novemberben elérte a 17. helyet. Az amerikai turnét a már említett harmadik európai turné szakította meg, amellyel a csapat az új albumát kívánta népszerűsíteni. Ahogyan az várható volt, ekkortájt az európai fellépések még fontosabbak voltak.
1977 végén visszatértek a tengeren túlra és ? többek között ? a New York-i Broadway-n, az Atlantic stúdiójában felléptek egy rádióadásban. A hanganyag később megjelent kifejezetten rádiós lemezlovasok részére, aminek a Live From The Atlantic Studios-címet adták. Mára ebből a kiadásból nagyon kevés maradt meg, de 1997-ben, a Bonfire válogatáson újra kiadták.
Két amerikai fellépéssorozat alatt világossá vált, hogy az amerikai közönség is igényli az AC/DC lendületes, nyers stílusú hard rock zenéjét, ám messze nem olyan kiéhezett erre, mint az ausztrál és az európai közönség. Viszont kitartó munkával és számos fellépéssel az amerikai közönség is "meggyőzhető".

A hagyományos újévi sydney-i pihenő után a csapat visszatért az Albert Studios-ba Harry Vanda-val és George Young-gal, hogy felvegyék az új albumukat. 1978 márciusában be is fejezték a felvételeket, majd az Egyesült Királyságban április 28-án megjelent a Powerage. Fogadtatása csak átlagosra sikerült, egy hónap múlva eljutott a brit slágerlista 26-ik helyéig. Holott ezen az albumon szerepelt több olyan dal, amelyek a későbbiekben a csapat legjobban sikerült slágerei közé tartoznak. Ilyen például a Rock 'n' Roll Damnation, a Gimme a Bullet, a Riff Raff és a Sin City. A Powerage világkörüli turné április 26-án, Angliában kezdődött, június végétől pedig az USA-ban folytatódott. Itt együtt koncerteztek olyan hírességekkel, mint a Rainbow, Savoy Brown, Alice Cooper, Journey, Aerosmith, Scorpions és az UFO. Az együttes közel 100 helyszínen lépett fel az Államokban, a pici kluboktól egészen az olyan neves helyekig, mint a Day On The Green szabadtéri fesztivál San Francisco-ban. Ekkor az AC/DC hírneve jelentősen emelkedett és az amerikai turné végére negyedmillió lemezt adtak el az USA-ban.

A Powerage koncertsorozat hanganyagának válogatásából született meg a következő nagylemez. Az If You Want Blood-című koncertalbum októberben, az amerikai turné végén és a Powerage után fél évvel jelent meg. A brit slágerlistán a 13-ik helyig jutott, míg az amerikai slágerlistán rögtön felkerült a top 50-be. Egy maxi lemez nem sokkal az album után 7 és 12 hüvelykes változatban is megjelent az Atlantic kiadásában. Két dal szerepelt rajta, a Whole Lotta Rosie és a Hell Ain't A Bad Place To Be.

Highway To Hell

Az If You Want Blood You've Got It-tel lezárult az AC/DC karrierjének első szakasza és az Atlantic javaslatára producert cseréltek. Eddie Kramer, aki korábban együtt dolgozott Jimi Hendrix-szel, a Kiss-szel és a Led Zeppelin-nel is, most az AC/DC következő albumán dolgozhatott volna, de valahogy nem ment a munka. Ezért Robert John 'Mutt' Lange lett a producer. Azonban nem csak a producert váltottak, hanem stúdiót is. A Roundhouse Studios-hoz szegődtek Londonba. Ezekkel a cserékkel a menedzsment is változott. Michael Browning-ot Peter Mensch váltotta fel, aki a New York-i Leber and Krebs szervezet tagja volt.
Az AC/DC korábban soha sem készített Ausztrálián kívül felvételeket, és soha sem dolgoztak három hétnél tovább egyetlen albumon. Most hat hónapot töltöttek a Roundhouse Studios-ban 'Mutt' Lange-gal az új nagylemez felvételein. Ez a hosszú időszak remek alkalom volt arra, hogy a csapat tovább tökéletesítse zenei hangzásvilágát. A kitartó és aprólékos munka végeztével, július 27-én kiadták a Highway To Hell-t, ami hamarosan a brit Top 10-es listán a nyolcadik helyre, míg az amerikai Top 20-ason a 17-ik helyre ugrott. Ausztráliában is komoly sikereket értek el, egészen a 24. helyig jutott az album. Továbbá a Highway To Hell-nek volt a legpozitívabb sajtó visszhangja a csapat addigi karrierje során.

1979 hátralévő részében a banda az amerikai és a brit turnéra koncentrált. Az USA-ban számos jelentős koncerten léptek fel, míg más csapatok előzenekaraként is zenéltek (Cheap Trick, UFO és Ted Nugent), de nem minden sztár tartotta jó ötletnek, hogy az AC/DC-vel osztozzon a színpadon. Voltak akik egyenesen elutasították ezt a lehetőséget (például: Van Halen és Sammy Hagar). Az eladási mutatók azonban a közönség feltétlen lelkesedését tükrözték. A csapat korábbi nagyratörő terveiben szerepelt az Egyesült Államok meghódítása is, amit 1977-ben kezdek el és amelyet végül a Highway To Hell-lel sikerült végérévényesen megvalósítani. Az album a tengerentúlon még 1979-ben elérte az egymilliós példányszámot.

Még a szokásos ausztráliai karácsonyi szünet előtt részt vett a zenekar egy terjedelmes turnén Európában. Ennek keretében Párizsban, december 9-én, este 8 órai kezdettel adták azt a koncertet, amit egy francia stáb filmre vett. Az anyag a stúdiómunkálatok után 1980 végén Let There Be Rock-címmel mozifilmként megjelent. Az azóta kultuszfilmé avanzsált alkotás 1982 nyarán eljutott a magyar mozikba is Szóljon a rock!-címmel.

Az új évtized további európai koncertekkel kezdődött Franciaországban és az Egyesült Királyságban. Közben a csapat díjakat vehetett át a franciaországi és a kanadai eladási mutatók alapján. 1980. január 27-én az angliai Southamptonban léptek fel és, mint később kiderült, ez volt Bon Scott utolsó koncertje.

Tragikus fordulat

1980. február 19-én késő délután, barátja holtan találta kocsija hátsó ülésén Bon Scott-ot.

A hivatalos verzió szerint, február 18-án, hétfőn Bon Scott hivatalos volt ebédre Ian Jeffrey-hez a turné menedzseréhez. Délután fél hétkor eljött és a londoni Music Machine nevű szórakozóhelyre ment. Amikor a klub hajnali 3-kor bezárt Bon egy régi haverjával, Alistair Kinnear-ral jött el onnan. Kinnear kocsijával a saját lakásához hajtott, de amikor megérkeztek, Kinnear nem tudta a részeg és öntudatlan barátját megmozdítani, ezért úgy döntött, hogy mégis hazaviszi Dulwich-i szállására. Odaérve már felébreszteni sem tudta Bon-t. Megpróbálta kiemelni a kocsijából, de képtelen volt rá. Végül otthagyta a kocsiban éjszakára és elment aludni.
Kinnear 19-én a kora esti órákban ébredt fel majd visszatért Bon-hoz, de még mindig teljesen öntudatlan állapotban talált rá. Ekkor gyorsan a King's College korházba vitte a haverját, de túl késő volt ahhoz, hogy Bon életét megmentsék. A kórházba érkezéskor már órák óta halott volt.
Boncolása 22-én, pénteken zajlott le és a halottkém zárójelentésében a halál okaként balesetet jelölt meg, amelyet akut alkoholmérgezés okozott. A jegyzőkönyvben az is szerepelt, hogy Bon gyomrában félüvegnyi whiskey volt a halála pillanatában. Valamint az éjszaka folyamán, amikor eszméletlenül és nyakatekert testhelyzetben feküdt a kocsiban, összehányta magát. Ennek eredménye pedig a fulladásához vezetett. Mindössze 33 éves volt.

Brian Johnson éra

Az újjászületés

Az együttes többi tagját az eset komolyan megviselte. Ismert volt, hogy Scott életvitele már korábban is néhányszor megbosszulta magát. A '60-as években többször is összetűzésbe került a rendőrséggel. Az AC/DC-hez való csatlakozása előtt egy komolyabb motorbalesetet szenvedett el, aminek következtében napokig kómában feküdt egy adelaide-i kórházban. 1978-ban pedig kábítószer túladagolás miatt került életveszélyes helyzetbe. A halálhíre mégis derűlt égből a villámként hatott zenésztársaira. Március elsején, Scott temetésén, maga a gyászoló édesapa próbált lelket önteni a többiekbe, és azzal bátorította öket, hogy folytatniuk kell. Ez volt az az együttes amelyben fiatalon elhunyt fia megtalálta számításait, amelyben a legnagyobb örömét lelte. Minden bizonnyal maga Bon is így akarná, érvelt.
Március első napjaiban Malcolm lépett először a tettek mezejére és vette ismét kezébe az irányítást. Összeterelte a banda tagokat, hogy siránkozás helyett inkább zenéljenek. Noha ekkor még sem énekesük, sem pedig konkrét elképzelésük a jövőre nézve nem volt. Malcolm visszaemlékezései szerint a zenében próbálták megtalálni lelki megnyugvásukat és összeszedni gondolataikat. A végső döntést azonban nem halogathatták tovább. A menedzser és a kiadó is türelmetlenül várta döntésüket a folyatatást illetően. Végül határoztak, folytatják, de csak akkor ha méltó utódot találnak Scott helyére. Közben azzal is tisztában voltak, hogy Scott-tal együtt az AC/DC-ből is meghalt egy jókora rész és ha új énekessel folytatják tovább, az már egy másik AC/DC lesz.
Március második felében kezdődtek a meghallgatások. A lehetséges jelöltek között volt Youngék unokatestvére Stevie Wright a The Easybeats-ből, Steve Burton a brit The Starfighters-ből, Alan Fryer egy ausztrál zenész, akit sokan Scott-hoz hasonlónak tartottak, Gary Holton és Terry Schlesher. Végül a csapat egy Anglia északkeleti részéből származó, hétköznapi melós megjelenésű fickó mellett döntött.
Brian Johnson ekkoriban próbálta hamvaiból feltámasztani korábbi egyslágeres együttesét, a Geordie-t. Nem sok esélyt látott a dologra ezért szakított időt a meghallgatására. A történet szerint miközben várt a sorára teljesen belefeledkezve mindenbe nekiállt biliárdozni a zenekar technikusaival, és amikor ő következett volna már oda se hederített, csak a játék izgatta. Már ez a könnyed hozzáállás nagyon szimpatikus volt Young-éknak, de a próbán sem kellett csalódniuk. Brian a saját, egyéni stílusában elénekelte a Whole lotta Rosie-t és még néhány számot. Ezzel végképp elbűvölte a többieket. További néhány jelölt azért tiszteletét tette a meghallgatásokon, ám a Young fivérek már tudták; Brian az ő emberük. Végül április 8-án ? Scott halála után hét héttel ? hivatalosan is bejelentették, Brian Johnson az AC/DC új énekese.

Back in Black

A zenekar jelenlegi és egykori tagjai